Franz Liebisch
Franz Liebisch 1921. február 5-én született Georgswalde községben. Meglepően fiatalon, már 17 évesen jelentkezett az SS-be, 1942 januárjáig az „SS-Standarte Deutschland” soraiban szolgált, ezt követően helyezték át az SS-lovassághoz.
1942/43 fordulóján az 1. SS-lovasezred 3. századának szakaszparancsnokaként kitüntette magát a Medvegyevo környéki harcokban. Ezt követően az ezred 4. századához helyezték át, parancsnoka Hitler későbbi adjutánsa, Johannes Göhler volt. Liebischt már ekkor szerény, nyugodt és megbízható tisztnek minősítették, aki kitűnt szorgalmával. 1943. augusztus 3-án felterjesztették a Német Aranykeresztre is, ám nem egyértelmű, hogy meg is kapta-e a kitüntetést. A felterjesztés szerint Mozsir mellett áttört egy aknazáron, közelharcban elfoglalt egy partizántábort, és nehéz aknavetőlőszert is zsákmányolt.
1943-ban vette feleségül Gertrud Klazeket. Házassága kiváltotta a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt) neheztelését, SS-tisztként ugyanis külön engedélyt kellett kérnie az egyházi esküvőhöz – az SS ugyanis alapvetően egyházellenes volt és Himmler fontosabb beosztású tisztjeitől még azt is elvárta, hogy az egyházból kilépjenek. Liebisch először egy szabadkozó levelet írt, amelyben arra hivatkozott, hogy mindez merő formaság, s csupán jövendőbelije családjára tekintettel szükséges, majd amikor közölték vele, hogy indokait részletezve kérését Himmlerhez terjessze fel, az egyházi esküvőtől inkább eltekintett.
1944 közepétől augusztusig a tölzi tisztképző iskola (Junkerschule) állományában volt. Budapest ostroma során először a 16. lovasezred 4. századának parancsnoki beosztását töltötte be, de 1945 januárjától már egy névleg zászlólalj szintű egységet vezetett.
Ismeretlen időpontban, de 1944 karácsonya után terjesztették fel a Német Vaskereszt Lovagkeresztjére. A felterjesztés és az adományozás körülményei ismeretlenek. Egy fennmaradt vázlat szerint 1945. február első napjaiban a magyar 6/III. zászlóalj is alárendeltségében harcolt, és Liebisch a Déli pályaudvart, illetve a Vérmező északi részét védte. A német 36. tüzér mérő osztály egyik harccsoportját szintén ő irányította.
A kitörés során lábán megsebesült. Bajtársai egy ideig magukkal vitték, ám egy terepakadálynál hátra kellett hagyniuk. A 8. SS-lovashadosztály egyik tisztje, Joachim Boosfeld Hauptsturmführer minderről így tudósított egy háború utáni levelében az eltűntek keresésével foglalkozó német hivatalnak:
„Egy felderítő vállalkozás során (kb. 1945. február 12. és 13. között) lábán gránátvető repesztől sebesült. Megpróbálták ezt követően őt és más sebesülteket ideiglenes hordágyakon tovább vinni. Az egyes csoportokat azonban a szovjet vadászkommandók szétugrasztották. Liebisch további sorsa ismeretlen számomra.”
Liebisch sorsára még két magyar személy is emlékezett. Kopácsi Imre csúcs-hegy melletti erdészházában megbúvó civilek szerint a menekülő németek idáig szánkón húzták a súlyosan sebesült Liebischt, akit visszahagytak az erdészházban. Két nappal később egy arra járó szovjet őrjárat kivégezte. Az ügy érdekessége, hogy három évvel később egy amerikai egyenruhát viselő személy és egy házaspár kereste fel az erdészházat – nyilván Liebisch családtagjai voltak. Miután a helyiektől megtudták az eltemetés helyét, a halottat exhumálták és elvitték. Mindez arra is utal, hogy a kitörés után a kétségbeesett szülők mindent megtettek, hogy híreket szerezzenek eltűnt fiúkról és Liebisch csoportjából legalább egy személynek sikerült elérnie a saját vonalakat, így hírt tudott adni parancsnokáról is. Ezek a történetek megrendítő példák arra az igyekezetre, amely erkölcsi kötelességnek tekintette a végtisztesség megadását a háború áldozatainak.
