Fritz Fark
Fritz Fark 1890. június 12-én született Zürichben (szülei Németországból költöztek ide). Apja halála után anyja három gyermekével a badeni Mühlheimbe költözött vissza. Részt vett az első világháborúban, de katonai szolgálatának részletei ismeretlenek, csak annyit tudunk, hogy a lovasságnál szolgált. Közgazdászként tanult és egy bankban helyezkedett el, 1925-ben Dortmundban megnősült. Házasságából három gyermek született. Egyik gyermeke még ma is emlékszik 1939. szeptember 30-a reggelére. Nyolc órakor csöngött a lakásban a telefon, az egész család ekkor a szülői hálószobában pihent. „Apám nagyon komollyá vált, közölte, hogy elvezényelik az Eifel hegységbe. Ettől kezdve alig láttuk őt. Anyámmal utoljára talán 1942-ben találkozott, én 1943-ban láttam őt Drezdában, akkor a bombázások miatt ottani rokonaimhoz evakuáltak. Apám ekkor az Afrika-hadtest ruháját viselte, elvileg még vissza kellett volna mennie Rómán keresztül Tuniszba. Utoljára 1944 márciusában találkoztunk Freiburg im Breisgauban, amikor idősebb testvéremet konfirmálták. Onnan már egyenesen Magyarországra ment vissza.”
Fark második világháborús szolgálati helyei személyzeti okmányai hiányában nagyon nehezen rekonstruálhatóak. Ami biztos, hogy a dortmundi helyőrségnél kezdte szolgálatát. A 26. Wehrmacht rendfenntartó-osztag tagjaként 1944-ben először Romániában szolgált (1941-ben már járt ott). Feleségéhez írt leveleiben sokat írt az erdélyi lakosság barátságos viselkedéséről. 1944 késő nyara már Budapesten érte. Utolsó előtti levele 1944. november 2-án kelt, utolsó levelét december elején küldte haza és ehhez mellékelte feleségének hozzá küldött írásait is azzal, hogy a későbbekben ezt ne olvasgassa más – ami arra utal, hogy eléggé borúsan ítélte meg jövőjét illetve a katonai helyzetet. A 26. Wehrmacht-rendfenntartó osztag mint a német városparancsnokság közvetlen alakulata 1945 elejétől feltehetően a Gellért Szállóban állomásozott.
Farkot 1945 végéig eltűntként tartották nyilván. 1946 elején kapta a család a hírt arról, hogy halála igazolttá vált. Szemtanúk szerint február 14-én esett el Pilisvörösvár mellett és az ottani temetőben kapott nyughelyet. Egy 1956 után Pilisvörösvárról disszidált tanár, aki véletlenül találkozott Fark fiával, pontos adatokat is adott a sírról, de a haláleset részleteiről csak annyit árult el, hogy az „szörnyű” volt. Többet nem akart mondani erről. 1958-ban viszont azonossági jegye (minden más dokumentum vagy maradvány nélkül) a budapesti Baross utcában került elő.
Egységéből csupán egy tisztnek, az alább említett Rommel századosnak (aki Erwin Rommelnek nem volt rokona) sikerült a kitörés, a hadifogságot viszont az eddig névvel azonosított tisztek közül senki sem élte túl. Ez azzal is összefügghetett, hogy ehhez az osztaghoz alapvetően idősebb és a frontszolgálatra egészségügyi okokból már alkalmatlan (általában súlyosabban sebesült) tisztek kerültek. Nekik esélyük sem volt túlélni a hadifogság első heteinek megpróbáltatásait.
Karl Rommel százados, akinek sikerült a kitörés, 1945, március 20-án válaszolt levélben egy bajtársának, amiben az egység utolsó napjairól is beszámolt.
„Tisztelt Schulbeck Úr,
ma kaptam meg sorait. Azonnal válaszolni akarok, azonban csak arról számolhatok be, ami emlékezetemben megmaradt. Ez utóbbi a fejem sérülése miatt nem a legjobb és nem mindig megbízható. Kérem bocsássa meg kézírásomat. Fogságban voltam, és a tollak, amit vásárolni lehet, annyira rosszak [olvashatatlan szavak] az írás és a papír hadilábon áll egymással. Sajnos nem voltam Kőszegen [olvashatatlan szavak] A Vérmező folyamatos tüzérségi tűz alatt állt. Egységem nagy részét feloszlatták és felosztották a harcoló csapatok között. Én néhány bajtársammal a 8. SS-lovashadosztályhoz kerültem, Otinger az Alagútban jelentkezett. Amennyire tudom, mindenki részt vett a kitörésben. [olvashatatlan szavak]. Utolsó harcálláspontunk a Kereskedelmi Minisztériumban volt a 8. SS-lovashadosztállyal együtt. Itt voltak többek között [olvashatatlan szavak] a századosok, Rohr, Richter, Röhrig és, Fark is. Az orosz egyre szűkebb területre szorított bennünket. Február 9-én fel kellett adnunk a Gellért Szállót is. A maradék törzs és Grelle őrnagy is a 8. SS-lovashadosztályhoz ment. Ezek az utolsó adatok, amelyekre még emlékezni tudok az egység kapcsán
Február 11-én jött a kitörési parancs. Ez bátorságot és új reményeket adott. Titkos parancsnoki ügyként érkezett az utasítás. A majdnem 12.000 szerencsétlen sebesült a legrosszabb körülmények között sínylődött a pincékben.
Sokan értesültek a készülődő kitörésről. Aki csak menni tudott valahogy, csatlakozni akart. Ennek az lett a következménye, hogy a trén egészen a legelső vonalakig eldugította az utcákat. Az ellenség észrevette a készülődést és tüzelni kezdett a gyülekezési helyekre. A kitörés előtt csoportunk egy része, Oetinger ezredes, Roth, Homula, Leisbeck, Richter és Brögkman őrnagyok valamint Böker törzsőrmester itt találkozott. A helyzet kifejezetten kényelmetlenné vált, mert a támadási parancs nem jött, miközben az idő már lejárt és így szándékainkat elárultuk az ellenségnek. […]
Miután az első rohamok kudarcát láttuk, úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha elöl vagyok. A többieket is erre utasítottam. Mivel nem tudták erre elhatározni magukat, a támadó ék után futottam. Gyilkos tűzben áttörtük az orosz állást és küzdöttük magunkat át a városon. Csoportunk úgy olvadt le, mint a hó a márciusi napsütésben. Végül egyedül maradtam a Svábhegy kertjeiben. Ott egy idő után más csoportok szétugrasztottjaira akadtam. Napkeltekor 69-en voltunk. Pihenés nélkül igyekeztünk elérni a második kitörési napra megjelölt gyülekezőhelyet. Alkonyatig rajtunk kívül senki sem érkezett ide. A legtöbben annyira fáradtak és gyengék voltak, néhányan sebesültek is, hogy más tisztekkel egyeztetve parancsot adtam a továbbhaladásra. Ennek köszönhetően egy széles síkságra jutottunk. Ezt az oroszok szigorú ellenőrzés alatt tartották, ráadásul részben víz alatt is állt. Kétségbeesett órák után találtunk végre kiutat, azonban szinte rögtön egy záróállásra futottunk rá. Ezt azonban komoly veszteségek mellett áttörtük. Eközben fej-, állkapocs- és felkarlövést kaptam. Néhány bajtárs segítségével tudtam magam tovább vonszolni. Pár órás tévelygés után végre ráakadtunk az első orosz vonalra. Hurrával törtük át. Még négy órát tartott, míg ráakadtunk az első német őrszemre.
Győrben a főkötözőhelyen találkoztam Dehnen tizedessel, neki is sikerült a kitörés, valamint Löneisen századossal – ő röviddel a bekerítés előtt különleges szabadságot kapott. Tőlük tudtam meg, hogy az egységből rajtam kívül még Böker törzsőrmester és Schmidt szakaszvezető jutott ki Budapestről. Címeikkel nem rendelkezem, de hallottam Grelle asszonytól, hogy Löneisen írni akar nekem. Őt bízták meg egységünk felszámolásának lebonyolításával is.
Nagyon foglalkoztat a visszamaradtak sorsa. Nehéz megmondani, mi történt velük. Az orosz erősen verette Budapestet az áttörés után. Különösen a sztálinorgonák lövedékei voltak kellemetlenek. Ez a Svábhegyről rettenetes látványt nyújtott. Mégis remélem, hogy bajtársaim zöme az élők között van.”
