Herbert Meier
Herbert Meier 1911. január 2-án született a Magdeburg melletti Wolmirstedtben. Halléban és Jénában filológiai tanulmányokat hallgatott, majd az orvosi pályát választotta. Katonai szolgálatát 1937-ben kezdte. Részt vett a francia hadjáratban, 1941-től a szovjet frontra vezényelték. 1944 augusztusában a 93/II. páncélgránátos zászlóalj orvosaként kalandos úton menekült meg a szovjet bekerítésből, amely a 13. páncéloshadosztály zömét fogságba ejtette, illetve felmorzsolta. Ennek során, 1944. augusztus 28-án Meier is megsebesült. Több mint egy hetes, bujkálással kombinált meneteléssel érte el Székelyföldön a saját vonalakat. Ezt követően a 13. páncélos-felderítőosztály vezető orvosa lett.
Sorsáról Josef Nachtmann őrmester, az egység egyik szanitéce 1947. április 9-én a következőket írta feleségének: „1945. február 11-ig együtt voltam az Ön férjével. Az volt a feladatom, hogy osztályunk 80 sebesültjét a más csapattestek több ezer sebesültjével együtt kijuttassam a harcoló csapatok mögött Budapestről. Az Ön férje az egészségügyi lövészpáncélosával a harcoló csapatokkal volt. Egy másik lövészpáncélosban ült a parancsnok, segédtisztje és még néhány úr. A többiek gyalog. A helységharcban a könnyen páncélozott járművek nem tudtak átjutni. Egy Molotov-koktél repült az e-lövészpáncélosba, az Ön férje és a többi utas kiugrott, beleértve Ewald Flebbe sofőrt és a mellette ülő Hermann Gäbelét. Mindketten eloltották a tüzet és visszahozták a járművet. Gäbele rendkívül súlyos égési sérüléseket szenvedett. Ott, a harcok hátterében újra összegyűltek egy gyalogsági előretörésre. Az Ön férje még ott volt. Azonban az új előretörés során minden bizonnyal elesett. Így mesélte nekem Gäbele, akivel néhány hónappal később teljesen véletlenül találkoztam az orosz hadifogságban. Azonban ezt Gäbele sem látta, hanem csak másoktól hallotta, akikkel egy kórházban volt a fogságban. Gäbele és Flebbe nem mentek el az új rohamra. Saját megfigyelésből nem láttam semmit, mivel a sebesültekkel messze voltam az áttörés helyétől.
Tudjuk ugye, hogy az effajta bajtársi vallomások nem feltétlenül megbízhatóak. Azonban Önnek ezzel nagyon kevés lehet a reménye arra, hogy más a helyzet, bármennyire is kívánom. Még ha biztosra is vehetjük, hogy nem minden hadifogolynak volt eddig lehetősége a Szovjetunióban levélírásra, a legtöbben ezt azért megtehették. Egyébként pedig az Ön férjét mint orvost biztos szakmájában alkalmazták volna és ennek során biztos lett volna lehetősége arra, hogy üzenetet küldjön Önnek. Így a minimális remény tovább csökken.
Én magam másfél évig voltam orosz hadifogságban és fél éve engedtek betegként haza. Teljesen véletlen volt, hogy Gäbele bajtárs ugyanabba a táborba került, amiben én is voltam. Egyébként nem tudtam volna Önnek tájékoztatást adni. Gäbele még minden bizonnyal fogságban van. Címét nem tudom csak azt, hogy valahol Magdeburgban lakott. Flebbe is valahol Oroszországban van még.
Azt gondolom, hogy Ön már rég számolt ezzel a lehetőséggel és Önnek legalább a gyötrő kétségeket le tudom venni ezzel a szívéről. Bármennyire is nehéz, ilyen hírrel hosszú idő után valahogy együtt lehet élni. Ne gondolja, miközben józan hangú beszámolóm olvassa, hogy nem érzek együtt Önnel!”
Az özvegy nagy nehezen felkutatta Flebbét, akit egy rokonával fel is kerestetett Magdeburgban. A rokon tudósítása szerint „egyszerű és kedves család, a régi cím stimmelt. Megkapta leveled, de nem tudott válaszolni, mert pontosan nem tudja mi történt, kéri, hogy ezt értsed meg. Csak annyit mondhatott, hogy könyörgései ellenére Heinz elvált tőle. Egészséges volt és jókedvű, vele mehetett volna, mivel különösebben nagy kötelezettségek ekkor már nem voltak. Nem is érti az egészet. Említ egy táviratot, amelyet férjed még elküldött, ez lenne utolsó üzenete. Rajongva beszélt Heinzről, akivel oly sok mindenen ment keresztül. Semmi pozitívat nem tud mondani, de szívből minden jót kíván. Szedd össze magad, gondolj Albrechtre.”
Heinz-Jürgen Severin, hadnagy, az egység 2. századának volt parancsnoka 1951. október 7-én a következőket írta az özvegynek.
„Jómagam 1945. február 11-én az osztály harcálláspontján beszéltem utoljára férjével, aki Pabst századossal együtt ki akart törni az ostromgyűrűből. Én századommal gyalog törtem át, de nem sikerült elérnünk a német vonalakat, így két nappal később fogságba estünk, amiből 1949 áprilisában tértem haza. (…) Az első sikertelen áttörési kísérlet után azért volt lehetetlen visszatérni a többiekhez, mert a kötelékek már nem léteztek, hanem csak kisebb-nagyobb csoportok próbálkoztak saját ötleteik alapján. A távolság azonban 90 kilométert tett ki és nem maradt észrevétlen, így a kitörés rettenetes kudarc volt és borzasztó sok halottat követelt. Férjével február 11-én este nem sokat beszéltem. Nagyon pesszimista volt. Ezen túlmenően rengeteg dolgom volt a kitörés előkészítésével. Személyesen nem voltam szoros kapcsolatban férjével, mert Schmiess hadnaggyal együtt mint az osztály legidősebb tisztjei nem jöttünk ki jól Pabst századossal és az Ön férje szolgálati helyéből adódó kényszerűségből mindig vele kellett hogy együtt legyen. Nachtmannal együtt azonban az a véleményem, hogy az Ön férjét biztos alkalmazták volna a hadifogolytáborokban orvosként, amennyiben fogságba esett volna és ezzel biztos lett volna lehetősége arra, hogy írjon.”
Fia, Wolfgang Meier saját apjával kapcsolatban e sorok szerzőjének a következőket írta:
„Pszichoanalitikusként egyébként is foglalkoztatott a generációkon átívelő múltfeldolgozás folyamata. A társadalmi hárítások folyamatának dinamikája nagyon érdekel. Emellett halott apám életemben máig nagy szerepet játszott – néha a halottak saját szokásaik szerint élőbbek, mint az élők. Apámról, aki után szinte semmi több nem maradt vissza mint egy cigarettásdoboz, néhány fénykép, egy diáksapka és utolsó levele Budapestről 1944 karácsonyán, anyám egész életében meséket adott elő. Húga, aki öt évvel tovább élt később néhány dologról felvilágosított. Például arról, hogy ő is, mint a legtöbb német meggyőződéssel hitt a rendszerben. Feltehetően leveleiben is szerepeltek ezzel kapcsolatos kitételek. Anyám az egy karácsonyi levelet leszámítva mindet megsemmisítette, amit még most is rossz néven veszek tőle. Biztos jót akart, de magatartása nekem egy bizonytalan és végső soron igaztalan apa-képet továbbított.
Apám állítólag gyakran azt mondta, soha nem lesz hajlandó fogságba esni – ez megfelel annak a hitleri elvárásnak is, amely szerint az utolsó tölténnyel öngyilkosságot kell elkövetni. Csak igen későn tettem fel magamnak a kérdést, hogy mit is gondol az a katona, aki ezt komolyan gondolja arról a felelősségről, amivel felesége és gyermeke felé tartozik. Semmit?
Pszichoanalitikusként jelenleg egy másik vírussal is foglalkoznunk kell, a mentális vírussal, amely épp most terjed újra rendkívüli módon. Ez a vírus, mint ideológiai fertőzés történelmi emlékeket ébreszt fel. Azt mondják, a történelem nem ismétli önmagát, de ez csak részben igaz. Bizonyos dinamikus folyamatok, amelyek részben nagyon régi szokásokra alapulnak (például a vezérkultusz), ismétlik önmagukat, minden társadalmi színtéren. Nem egy az egyben, hanem dinamikus modellként. Mint például a jelenlegi – nem csak a koronavírussal kapcsolatban tapasztalható – egyre jobban terjedő kollektív valóságtagadás. A fikciós világképek által történő, valóságot figyelembe nem vevő közösségalkotás a nemzetiszocialista időszakra is jellemző. Ma még nagyobb mértékben szembesülünk az egymásba fonódó, mediális folyamatokkal felerősített valóság-fikcionalizálódással. Ez egy hosszú történet. Ennek egy jellemzője, hogy bizonyos félelmek más félelmek mögé bújnak.
Saját munkámban egyébként magam is a háborús gyermek korosztály pszichológiájával foglalkozom, akik közül én is egy vagyok. Amikor korábbi barátaimra gondolok, mind háborús gyerek és legtöbben már halottak, megállapítom – miközben én is nagyon megváltoztam – hogy szüleink embertelensége nekünk is egy adag nehezen emészthető embertelenséget adott át, amivel így vagy úgy meg kell küzdenünk.”
