Hermann Koch
Hermann Koch 1906. szeptember 4-én született a fallingbosteli körzethez tartozó Essel községben. Családja 1936-ban Holtershausenbe költözött, mivel birtokukat egy katonai gyakorlótér bővítése során államosították. Holtershausenben a család 55 hektáros birtokot vásárolt, ahol repcét, árpát és búzát termeltek. Koch fiatal éveiről alig rendelkezünk adatokkal. Ami biztos, hogy legkésőbb 1931-től az SA tagja volt, a braunschweigi-SA találkozó jelvényét hordta. Ez az átlag feletti nemzetiszocialista elkötelezettségre utalna. Politikai funkciókat azonban nem töltött be. A Waffen SS kötelékébe 1943-ban önként jelentkezett – itt teljesítette első katonai szolgálatát, mivel az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés előírásai miatt az 1901-1914 közötti évfolyamok nem teljesíthettek sorkatonai szolgálatot és behívásaik is csak a háború kezdetétől indult el, de a birtokigazgató mezőgazdasági gazdálkodókat még ezt követően is egy ideig felmentették a szolgálati kötelezettség alól, Koch pedig már a háború elején átvette ezt a feladatot apjától. A lovak iránti érdeklődése bizonyára szerepet játszott jelentkezésében, mert így garantálható volt, hogy lovas egységhez kerül.
Kiképzése Prágában történt (Lobvkowitz tér, Adolf Hitler kaszárnya), első bevetésére pedig Magyarország megszállása során került sor. Egysége először Zomborban, majd Bátaszéken állomásozott, Koch pedig az ezredtörzs egyik számvevő-altiszti beosztását látta el. 1944 nyarán kötött házassága miatt öt nap szabadságot kapott, amit az alsó-szászországi Schandelachban töltött el. A frontra csak 1944 szeptemberében került, amikor egységét Észak-Erdélybe vezényelték. Útjának állomásai Segesvár, Medgyes és Torda, majd Nyíregyháza voltak, végül 1944 november elejétől Budapestre került. Az ostrom és a sikertelen kitörés után Wolrad Nothdurft nevű bajtársával a budai hegyekben bujkált. Egyszer két napon keresztül kellett egy padláson teljes némaságban elrejtőzniük, mert a házban hirtelen oroszok jelentek meg. Próbálkozásaik az átjutásra nem jártak sikerrel, 1945. március 15-17 között szovjet fogságba estek. Sajnos nincs adatunk arról, hogy pontosan hol és hogyan töltötte el Koch mindenféle ellátás nélkül az ezt megelőző majdnem három hetet bajtársával együtt (aki két nappal későbbi fogságba esési dátumot adott meg 1955-ös hazatérésekor kérdőívén, de ez elírás volt). Csupán fogságba esésük körülményei ismertek. Fiai visszaemlékezése szerint utolsó rejtekhelyük egy tanyán volt, ahol egy csűr szalmával teli padlásán bújtak el egy idős öregasszony tudtával, aki élelmet is adott nekik. Néhány nappal később azonban egy szovjet egység kvártélyozta be magát a tanyára és Nothdurftot egy szovjet katona észrevette, amikor szükségét végezni ment. Egy szovjet katona elindult a létrán a csűr padlása felé, és amikor megpillantotta a németeket, Nothdurft felkiáltott, hogy „Koch lőjjél már” amire utóbbi a töltött pisztolyából egy lövést is leadott, eltalálta a katonát és ezt követően mindketten elmenekültek. Kochot egy szovjet tiszt lóháton vette üldözőbe, és amikor beérte őt, németül (!) rákiáltott, hogy dobja el a fegyvert. Mindkettőjük csodálatos szerencséje volt, hogy nem koncolták fel őket azonnal, ami feltehetően azzal is összefügghetett, hogy 1945 március közepén a térségben már sokkal nyugodtabb körülmények uralkodtak és a szovjet katonák számára bujkáló németek fogságba ejtése már egzotikumnak számított. A kitörés napjaiban ez biztos nem így játszódott volna le.
Egy hónapos bujkálással jelenlegi tudásunk szerint ők állították fel a rekordot, ennél tovább csak a magyar nyelvtudással is rendelkező vagy a fővárosban civilek segítségével elbújó német katonák tudtak alámerülni.
Koch a hadifogságból 1949-ben szabadult. Egységéből csak nagyon kevesen élték túl a háborút: egy cetlire Koch azt írta, hogy a törzsütegnek csak hét túlélője maradt. Otto Dülberg bajtársa 1981-ben azt írta a HIAG illetékesének, hogy „ütegünk 120 tagjából csak 9 élte túl a háborút!” A DRK keresőszolgálata 1957-ig az egység 34 eltűntjéről gyűjtött adatokat, az igazoltan meghaltak száma nem ismert. Ezek az adatok is mutatják azonban az egység ijesztően magas halálozási adatait, amit annak fényében kell értékelni, hogy a törzsüteg elvileg nem első vonalban harcoló egység volt.
A levelek keletkezéstörténete is érdekes, de még inkább izgalmas továbbításuk ügye. Nem tudjuk, ki hol és miért őrizte meg a leveleket. Amit biztosan tudunk, az annyi, hogy egy ismeretlen személy nyitott borítékban 1985 tavaszán eljuttatta a leveleket az NSZK budapesti követségétre. A Német Vöröskereszt 1985. május 31-én jelentkezett magánál Hermann Kochnál a következő levéllel: „A nyitott borítékot tartalmával együtt egy ház átépítése során találták meg és egy magyar személy adta le, aki azonban sem nevét, sem a feltalálás helyét nem kívánta közölni. A követség a levelek lehetőség szerinti továbbítását javasolta a címzett részére. Mivel nekünk a hazatért hadifoglyokat nyilvántartó kartotékrendszerünkben van Önre adatunk, megállapítottuk jelenlegi címét és el kívánjuk juttatni Önnek a küldeményt. Szívesen hallanánk arról, hogy hogyan megy Önnek a sora, ma, amikor negyven évvel később ezeket a leveleket olvassa vagy nejének továbbadja.”
Első pillantásra furcsának tűnik, hogy a DRK a leveleket nem a címzettnek, hanem a feladónak kézbesítette, annál is inkább, mert mindketten ugyanazon a nyilvános lakcímen voltak elérhetőek az igen kis településnek számító Holtershausenben 1945-ben és 1985-ben. Csak feltételezés, hogy ezzel a diszkrét gesztussal a DRK lehetőséget kívánt adni a feladónak arra, hogy elsüllyeszthesse a háború sajátos szituációjában íródott és esetleg már kínosnak tartott dokumentumokat. Mindenesetre ez az óvatosság felesleges volt: Hermann Koch örült saját leveleinek és azok tartalmát több részletben osztotta meg családjával. 1987-ben újabb, az előzőhöz hasonlóan anonim módon a budapesti NSZK követségre leadott levél került elő (ezt eredetileg testvérének írta). A feltaláló anonimitás iránti igénye ma már furcsának tűnhet, és 1985-1987 között már egyáltalán nem jelentett egy ilyen irat leadása politikai kockázatot – a magyar lakosságban azonban még élénken élt a Rákosi- és a Kádár-rendszer terrorjának tapasztalata.
