Hübner Werner

Werner Hübner apja erdész volt. Hübner Berlinben szerezte meg sebészorvosi abszolutóriumát. 1939-ben nősült meg, házasságából két gyermek született. Háborús szolgálatát Dániában, Franciaországban és a keleti fronton teljesítette. 1944 novemberében vezényelték a Feldherrnhalle hadosztályhoz, ahol a hadosztály főkötözőhelyén nyert beosztást.

A hadosztály-főkötözőhelye karácsony előtt a Tárogató utcában, majd Pesten, a Hotel Continentalban, 1945. január 18-tólrövid ideig a Fő utcában, a volt Kereskedelmi Minisztérium mellett települt. 1945. január 20-án adták ki az utolsó kenyéradagokat, ettől kezdve az ellátás csak egy sovány borsólevesből állt. Hübner ezekben a napokban egy repesztől hasán könnyebben megsérült, a sérülés azonban hashártyagyulladást okozott, műtétről viszont szó sem lehetett, mivel az az adott higiéniai körülmények között csak a biztos halált jelentette volna. Hübner ezért súlyos betegen, láz és hidegrázás mellett is folytatta tevékenységét, ahogyan és ameddig csak lehetett. Az ostrom végére testsúlya 45 kilóra csökkent.

1945. február 9-én sebesülése miatt bevonult a központi kötözőhelyre. Amint képes volt dolgozni, itt is folytatta sebészi tevékenységét.

A kitörési kísérletben történő részvételt elutasította, inkább betegeivel maradt – ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy tudta: fizikailag sem lett volna sok esélye az átjutásra. Elhitte Wilhelm Fehrensen SS-Standartenführer ígéretét, amely szerint a főkötözőhelyen ötven szanitéc és tizenkét orvos fog visszamaradni és az objektumot a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá helyezik. A valóságban senki sem maradt vissza: Hübner így maga szervezte meg a Várban kialakított főkötözőhelyen az orvosi ellátást. Egyúttal sokat tett azért is, hogy megszűnjön a kitörés megindulása utáni öngyilkossági hullám.

Folyamatosan operált és ebből még a fosztogató szovjet katonák sem zökkentették ki. Miután egy véletlen tűztől kigyulladt a kötözőhely, halált megvető bátorsággal szervezte meg a mozgásképtelen sebesültek mentését – a járatokba a tűz után is visszament és még ekkor istalált túlélőket, akik egy vasajtóval le tudták zárni kórtermüket, amelynek átizzott ajtóját a teremben található ürülékes edényekkel voltak kénytelenek hűteni.

Fogságba esése után egészségi állapota rendkívül leromlott, ezért már 1945 végén hazaengedték. Rövid ideig erdészeti munkásként dolgozott, 1947-től Loccumban körorvosi megbízást kapott. Ezt követően Rehburgba költözött, ahol körzeti orvosi feladatai mellett üzemorvosként és a helyi katonai gyakorlótér orvosaként is dolgozott. 1961-1972 között a város polgármestere volt, érdemei elismeréséül a Bundesverdienstkreuz III. osztályával tüntették ki. 1981. március 31-én nyugdíjba vonult és 1988. június 6-án váratlanul elhunyt.