Rolf Ackmann

Rolf Ackmann 1910. március 14-én született az alsó szászországi Klein-Mimmelage községben. Katonai szolgálatára csak kevés adatunk van. Csak annyi ismert, hogy orvosi hivatásából adódóan már 1943-ban a 8. SS-lovashadosztályban szolgált mint tiszthelyettes. 1944 novemberében ugyanennél az egységnél már főhadnagy volt és a hadosztály egyik egészségügyi századát vezette. 1945 január közepén az Országos Levéltár raktárában rendezte be elsősegélyhelyét és a magyar középkori okleveleket használta fel arra, hogy a súlyos sebesültek ne a puszta kövön feküdjenek. Ennek következtében viszont a magyar történelem pótolhatatlan forrásai vértől és gennytől váltak olvashatatlanná. A magyar középkor legfontosabb iratainak jelentős része Ackmann hadikórházában semmisült meg.

Élete a kitörés során ért véget. 1946. november 26-én dr. Weszter Béla számvevőségi osztálytanácsos, akinek Hidász utca 7. alatti villájában temették el, a szülőknek a következő levelet küldte:

„Szomorú kötelességem van. Megígértem fiúknak még 1945 elején, hogy a mellékelt cetlit és fotót, amint csak lehet, elküldöm Önöknek. Sajnos eddig erre nem volt módom. És most sem tudom, hogy küldeményem eljut-e Önökhöz kerülő utakon. Nem akarok azonban tovább várni, mert élénken el tudom képzelni, hogy milyen nehéz Önöknek a várakozás minden hír nélkül. Várakozni – sajnos eredménytelenül.”

Nem sokat lehet hozzáfűzni a búcsúlevélhez – minden benne van [sajnos maga a búcsúlevél nem maradt fenn, csak ez az átirat]. „Én voltam nejemmel és még két-három házlakó aki igyekezett az utolsó órákat amennyire csak lehetett elviselhetővé tenni. Sajnos nem volt segítség és a szétzúzott láb begyulladt, és az Ön fia megmagyarázta, hogy nincs több remény, mert mint orvos tudja, hogy mi a helyzet. Egy azonnali amputáció talán segíthetett volna, de nem volt orvos és nem volt kórház, ahol ezt el lehetett volna végezni, hiszen december 24-től kezdve ostrom és utcai harcok mindent lehetetlenné tettek. Éppen február 12-én, a kitörés napján a mi utcánkban is heves harcok folytak. Ennek során kapta az Ön fia a rettenetes sebet, amivel nagy nehezen bevonszolta magát a villánkba. Megpróbáltam a benyomuló oroszokat rávenni arra, hogy hozzanak orvost és vigyék őt kórházba, mi is segítettünk volna, de a folyamatos lövöldözés miatt ez nem volt lehetséges. Fájdalomcsillapító szerek nem voltak, fiuk egy kézigránáttal akart véget vetni életének. Hosszas rábeszélés után lebeszéltük erről. A villa kertjében temettük el az Önök Rolfját és most is ott nyugszik.”

Arról, hogy hogyan is néztek ki az utcák, Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplója ad plasztikus képet. A kérdéses időben ő Boldizsár Iván Hidász utca 1. szám alatti lakásában húzta meg magát – 100 méterre Ackmann halálánakhelyszínétől. Január elejéig a nyilasok által megszállt területen bujkált, ekkor minden nap az életéért kellett rettegnie. Helyzete azonban a szovjet megszállás alatt sem volt egyszerű. Február 12-én reggel, amikor a szomszéd házból visszatért bújtatójának, Boldizsár Iván újságíró házának pincéjébe, ott huszonöt elcsigázott német katonát talált: „kiderült fogalmuk sincs arról, hogy hol vannak. A Várból kerültek erre, valami fantasztikus S betűt írhattak le a Marczibányi tér felé, aztán fel a Rózsadombra és innen ereszkedtek le, sok ezren voltak és szétszóródtak kisebb csoportokra. Azt kérdezték, milyen faluba jutottak. Már Zsámbékon kellett volna lenniük ekkorára, mondták reményvesztetten. (…) Eldobálták kint az udvaron a fegyvereiket, töltényeiket a házbeli sápítozó asszonyok között. Egy, aki szakácsnő volt a Ludovikán szemben, az SS-nél, sorra járt köztük, hogy az SS-jelzést levagdossa zubbonyaikról. [A katonák felírták az ott álldogáló civileknek] családjaik címét, hogy értesítsék őket, aztán elkezdték tárgyaikat elajándékozgatni. Töltőtollat, kesztyűt, gyöngysort kapott [Boldizsár] Iván, és gyűrűt, egyebeket a többiek a házból. Az óráikra figyelmeztették őket, hogy úgyis elveszik az oroszok, de azt nem voltak hajlandóak átadni. Ez a hullarablás szégyenteljes és undorító volt, nem bírtam odanézni. Nagy részük húszon aluli vagy alig több éves gyerek volt, és most itt néztek szembe farkasszemet a halállal. Fojtogató volt a légkör (…) a német ’morituri’-k között egy pillanatra felrémlett bennem: SS-ek ezek mészárolták le a Szerbiából a magyar határra érkező munkaszolgálatosok nagy részét is. Emlékezz! Olyan mély megnyugvás volt, hogy nem tudtam már örömöt érezni, csak a könnyeimet fojtottam vissza a szomorúságtól és sajnálkozástól felettük.”

Megrendítő, hogy Gyarmati Fanni a „felettük” kifejezést itt nem csak a munkaszolgálatosokra és közéjük tartozó férjére, hanem a német katonákra is értette, akiket ugyanolyan embernek látott, holott lett volna oka arra, hogy gyűlöletet érezzen irántuk – mivel arról már hallott, hogy Cservenka mellett SS-katonák több mint ezer munkaszolgálatost meggyilkoltak. Ezt az érzést naplójának február 14-i bejegyzése egyértelművé is teszi, ami egyértelműen egy tömegkivégzést örökít meg: „Ma reggel vízért menés közben az út szélén megszaporodtak megint a hullák. A fal mellett állították őket biztos, civil ruhások és német katonák vegyest. Az egyik egész fiatal, szőke félig ülve dől a Ludovika falának, a szőke haja csapzottan hull az arcába és hirtelen olyan rettenetesen belém nyilallott: mennyire hasonlít így messziről Miklóshoz.” Másnap személyes tanúja volt, ahogyan egy alacsony, magyar tábornoki ruhába öltözött szovjet katona röhögve célba lőtt arra a fiatal német hadifogolyra, akit addig az ágyújuk tisztítására használtak.