Berend Károly
Berend Károly 1912-ben született ötgyermekes családban, apja szabómester volt. 1931-ben érettségizett, 1932-ben tartalékos tiszti iskolát végzett. Ugyan jelentkezett a Ludovikára is, de még csak a felvételi vizsgára sem hívták be – gyanúja szerint egyszerű származása miatt. Sok helyen próbált elhelyezkedni, utolsó állása fogyasztási ellenőr volt Sashalmon. Nevét Beranekről 1934-ben magyarosította. 1939-ben hivatásos állományba vették át. A törzstiszti vizsgát 1944-ben kiváló eredménnyel végezte el.
harctéri szolgálatot először 1941-1942 között teljesített, ekkor a 31/I. zászlóalj egyik szakasz- majd századparancsnokaként a Keleti Megszálló Csoportban vetették be. A későbbiek során igen nagy szerencséje volt, hogy az ezzel kapcsolatos ügyek miatt nem keverték bele egy koncepciós eljárásba, a 31/I. zászlóalj ugyanis a kérdéses időszakban tömegesen végzett ki partizángyanú miatt civileket – ami azonban nem jelenti azt, hogy ebben Berendnek is szerepe lett volna. Kiemelendő, hogy harctéri bevetéseit Berend egyáltalán nem titkolta el önéletrajzaiban, nem csak azt írta meg, hogy 1942. február 28-án a Kijevtől északnyugatra fekvő Weszeloje mellett megsebesült, hanem azt is leírta, hogy partizánok ellen harcolt és azért kapta a Kormányzói Dícsérő Elismerést (Signum Laudist) kardokkal, mert a támadás után sebesülése dacára három társával összeszedte a szétdobált fegyvereket és gondoskodott a sebesültek hátraszállításáról. Emellett megkapta a német Téli Csata Keleten emlékérmet is.
Miután a megszálló erőktől visszatért, csak jelentéktelen beosztásokat kapott (lőszerraktár őrszázad parancsnok, járási levente parancsnok). Mivel a házassághoz szükséges kauciót (óvadékot), amit a HM azért írt elő, hogy a tisztek „állásszerű” életmódja házasság után is garantált legyen, nem tudta letenni, nősülésével is várnia kellett egészen 1944-ig, amikor is a kauciót kérésére kegyelemből elengedték.
Budapest ostromával már annak kezdete előtt kapcsolatba került, 1944 augusztusától ugyanis a Bolyai Műszaki Akadémia keretében működő Erődítési parancsnoksághoz beosztva Gödöllő térségében erődítési munkákat vezetett. 1944. december 24-én anyját látogatva Budapesten rekedt, 1945. január 4-én Csipkés Ernő ezredes, Budapest városparancsnoka beosztotta egy sashegyi harccsoport parancsnokának. Harcálláspontja végig az Arany János gimnáziuman (akkor Notre dame de Sion apácazárda) 1949. július 10-én kelt önéletrajza szerint harccsoportja az ostrom alatt csupán 16 halottat vesztett, miközben a csoport teljes létszáma 800 fő volt. „1945. február 6-án a csoportom köré beosztott németeket részben lefegyvereztettem, részben a Sashegyről leszorítottam és azután még aznap az orosz erőkkel személyesen vettem fel a kapcsolatot és még aznap 800 fős csoportommal, közöttük 44 tiszttel teljesen ütőképes állapotban teljes felszereléssel átálltam az oroszokhoz. Átállásomat az orosz parancsnokság igazolvány kiállítással ismerte el. Ezen igazolvány ma is birtokomban van. […] Nem az események kényszerítettek arra, hogy átálljak az oroszokhoz. Ez a terv bennem már a parancsnokság átvételekor megvolt, minden ténykedésemet ehhez a tervhez szabtam. Átállásom napján állásaim a legteljesebb mértékben szilárdak voltak. Csapatomat innen csak a legnagyobb véráldozattal lehetett volna kivetni. Nagy mennyiségű fegyverrel, lőszerrel és élelmiszerrel voltam ellátva.” Egy másik önéletrajzában ehhez még azt tette hozzá, hogy bár parancsot kapott arra, hogy vonuljon vissza, de ezt megtagadta.
Berend önéletrajzának ezen adatai igencsak érdekesek, mert a sashegyi Berend-csoport harcairól más visszaemlékezők nem egészen így számolnak be. A dolog kezdődik azzal, hogy a térségben harcvezető 316. szovjet lövészhadosztály 1945. február 6-7 között összesen csak 379 fogságba esett katonáról jelentett, ebből 6-ára 104 fő esett (sajnos a német és magyar katonákat a jelentések nem különítik el, de az a néhány információ, ami az ostrom kapcsán erre a kérdésre vonatkozik azt bizonyítja, hogy a kitörésig a foglyok 95%-a általában magyar katona volt). Mivel a szovjet fél hadosztályszintű hadifogoly-jelentései viszonylag megbízhatóan mutatják Igaz, nagy harccselekményekre a csoport tagjai sem emlékeztek. Az egyetlen visszaemlékező, aki arról számolt be hogy komoly veszteségeket szenvedtek, Joó Oszkár közlegény volt (38 fős szakaszából heten maradtak). Minden jel arra mutat, hogy a harccsoport zöme csak a második vonalban volt és a Sashegyért folytatott – egyébként rendkívül heves – harcok terhe elsősorban az itt védekező német egységekre hárult. A harccsoport más visszaemlékezői szerint azonban azért adták meg magukat, mert élelmük és lőszerük elfogyott, miközben Horváth Dénes tartalékos hadnagy arról panaszkodott, hogy a Berend-csoport jó ellátásából az ő egységét nem részesítették. Berend mindenesetre „harcvezetéséért” megkapta a Magyar Érdemrend kardos Lovagkeresztjét – ami azonban leginkább arra bizonyíték, hogy a harcvezetés szempontjából illetékes magyar I. hadtest parancsnoksága szükségesnek tartotta ezekkel a kitüntetésekkel igazolni saját tevékenységét. Az ostrom vége felé a kitüntetések osztogatása egyébként is elterjedt volt. Figyelemre méltó azonban, hogy Berend ezt a kitüntetését is feltüntette önéletrajzában, mint amit „személyes bátorságért és a sashegyi védőcsoport vezetéséért” kapott 1945 januárjában. Az, hogy ezeket a jelzőket is beírta 1949-ben egy káderanyagba, a sors nyílt kihívása volt. Emellett pedig írhatta volna azt is, hogy a kitüntetést protokolláris okokból kapta csupán – az, hogy ezt nem tette, arról árulkodik, hogy az önéletrajznak korántsem tette patikamérlegre minden egyes mondatát.
Másutt természetesen érezhetőek a címzettel kapcsolatos megfontolások, például ott, amikor tapintatosan egy szót sem ejtett arról, hogy ha átállt és ezért igazolványt is kapott, akkor miért hurcolták el hadifogságba. Utóbbiról csak pozitívumokat írt. Lehet természetesen hogy ebben a kor sztálinista elvárásai vezették, azonban az is könnyen elképzelhető, hogy tényleg tapasztalta helyi lakosság jóindulatát és megbecsülését. Erre azért lehetett módja, mert az uszmányi hadifogolytáborban önként alakított egy ötven fős csoportot akikkel kijártak egy kolhozba dolgozni és a munka során kettesével magánházaknál helyezték el őket. 1947. június 18-án tért haza a fogságból. Belépett a Szabadságharcos Szövetségbe, azonban semmilyen pártnak nem lett tagja.
A már idézett önéletrajzának megfelelési kényszerére utalnak azok a mondatai, hogy „szeretnék pártiskolára menni, mert őszintén átérzem a mai rendszer igazságosságát és szeretném magam ideológiailag jobban alátámasztani.”
1948-ban kinevezték őrnaggyá és visszavették a tényleges állományba, majd a páncéltörő oktató tanfolyamra küldték. Minden jel szerint az új rendszerbe be tudott illeszkedni, amit megkönnyített, hogy életútja egyáltalán nem felelt meg a „Horthysta tiszt” kliséjének. „nem emlékszem olyan időre gyermekkoromból, amikor nyugodtan tudtam volna örülni az életnek. Egész életükre rányomta béályegét a súlyos gond és nélkülözés, apám gondterhelt arca, anyám sírása.” – írta önéletrajzában. 1950-ben a Dózsa György gyalogos tiszti iskolán, (ahol a harcászat tanára volt) készült jellemzése jól érzékelteti a kor sztálinista hangulatát, amelyben keveredik a fogcsikorgatva kimondott elismerés és a politikai kérésekre fixálódott beteges gyanakvás. „Igen jó képességű katona. A szabályzatokat nagy szorgalommal tanulmányozza és az egyes kérdésekben mélyen elmerülve, fáradtságot nem kímélve jár utána az egyes tisztázatlan kérdéseknek. A hallgatókkal odaadóan foglalkozik, az oktatási módszere igen jó (…) A hallgatók oktatásával nem csak kötelességérzetből foglalkozik, hanem állandóan arra törekszik, hogyan tud még nagyobb eredményt elérni. Szakmai önképzésére nagy gondot fordít. Soha nem elégszik meg azzal, amit tud. […] Mint vezető tanár erélytelen, nem akar senkit sem ’bántani” (…) Népi demokráciánk feltétlen híve, mert az elért eredményeinket csodálja és állandóan hangoztatja. A Párthoz hű. Szereti a Szovjet népet [sic!]. (…) A vallás kérdésében családját nem a megkívánt fokon neveli, mert a karácsonyi fenyőt még a ’jézuska hozta’ – vallotta a fia.” – magyarán a káderes még kiskorú gyermekét is felhasználta információgyűjtésre!
Berend minden készség ellenére sem tudta megnyerni a pártállam bizalmát. 1953 október 15-én tartalék állományba helyezték, 1958-ban pedig „osztályidegen” származására hivatkozva lefokozták, bár a forradalom alatt semmit sem csinált. Megélte a rendszerváltást, de rendfokozatát nem kérte vissza.