Ivády Béla

Ivády Béla 1916. március 20-án született Budapesten, középosztálybeli családban (apja 1931-1932 között földművelésügyi miniszter is volt). A Ludovika Akadémia elvégzése után 1938-ban avatták lovastüzér hadnagyként.

1944-ben a 2. lovastüzér osztály egyik ütegének volt parancsnoka. Ezzel az egységgel vonult el a Lovashadosztály keretében az év nyarán a frontra, 1944 júliusában a Magyar Érdemrend kardos Lovagkeresztjével tüntették ki, ismeretlen időpontban a kardos Kormányzói Dícsérő Elismerést is megkapta. 1944 októberétől a magyarországi hadszíntéren harcolt, 1944 decemberében az 1. lovas tüzérosztályhoz helyezték át, de itteni beosztásai nem rekonstruálhatóak. Az osztály ütegei 1944. december elején Csepel déli szélén települtek a Tökölre vezető út keleti oldalán. December 24-én az osztálynak Budaörsre kellett volna áttelepülnie, a parancsot azonban a szovjetek előrenyomulása miatt nem tudták teljesen végrehajtani. Ideiglenesen a balatoni műút elágazásai mellett mentek állásba, majd december végén az osztály a pesti oldalra települt át. a 3. üteg a Kerepesi úti lóversenypálya mellett, 2. üteg a Népstadionnál foglalt tüzelőállást. Visszaemlékezőkl szerint már ekkor szabotálták azokat a parancsokat, amelyek lakott területek lövetését követelték tőlük. A tüzérosztály parancsnokság a  budai oldalon a Döbrentei út 16. szám alatt települt. Január közepén mindegyik üteg Budára vonult, a tüzérosztály törzse a Zöldfa vendéglőben (Krisztina tér). az egyik üteg a Naphegy téren, a másik pedig a Várban a Dísz tértől nem messze foglalt tüzelőállást.  Február 7-8 között a tüzérosztály soraiból a Testnevelési Főiskola térségében sokan átálltak a szovjet csapatokhoz. Ivády nem volt köztük, de nem vett részt a kitörésben sem. 1945. február 12-én esett hadifogságba, ahonnan 1947-ben tért haza. Életútja ezt követően a keresztény középosztály tipikus sorsának mondható: a hivatásos állományból elbocsátották, a pest megyei lótenyésztési szakosztály alkalmazta, majd lemezlakatosként, később gépkezelőként helyezkedett el. 1951-ben kitelepítették. 1953-ban a kitelepítést ugyan megszüntették de Budapestről kitiltották, Budaörsről kellett bejárnia, hogy a Szellőző Műveknél lakatosként dolgozhasson. 1956 után mondvacsinált indokkal újból elbocsátották és le is fokozták. Egy ekkor készült jellemzése szerint „az ellenforradalom idején hasonszőrűekkel egy ellenforradalmi csoportot alkottak. minden nap összejöttek és a SZUt és a Kádár-kormányt rágalmazták. Térképről nézték, hogy a külföldi csapatok hogyan tudnának Magyarországra jönni.” Ezt követően fizikai dolgozóként a BKV egyik műhelyében helyezkedett el, innen ment 1977-ben nyugdíjba. 1990-ben kérte rehabilitálását.