Kaszás István

Kaszás István 1921. december 10-én született Pakson, apja szolgabíró volt, azonban 1932-ben agyvérzésben meghalt. Ettől kezdve a család komoly anyagi nehézségekkel küzdött. Érettségi után a Ludovikára jelentkezett, ahol díjmentesen végezhette tanulmányait. Gyalogos hadnagyként avatták, 1942-ben áthelyezték az 1. gépkocsizó lövészezredhez, ahol szakasz- majd századparancsnoki beosztásokat töltött be. 1944. augusztusában az ezredközvetlen páncélgépágyús század parancsnoka helyettesének nevezték ki, ebben a beosztásban vonult el az 1. páncéloshadosztállyal a Románia elleni hadjáratra. Részt vett Arad elfoglalásában és az alföldi harcokban. 1944. október 8-án a II. zászlóalj segédtisztje lett.

December végén kapta meg a Magyar Érdemrend kardos Lovagkeresztjét és a II. osztályú német Vaskeresztet – 1953-mas önéletrajza szerint nem tudta megnevezni a konkrét haditetteket amelyekért kapta. Érdemes idézni ebből az iratból:

„A budai harcokban a zászlóalj már nem vett részt. Aki megmaradt, az mind szétszéledt. Az ezrednek ebben az időben volt még valami törzse, az tudomásom szerint ugyancsak vegetált. A hadosztály részei még működtek valahol, mert emlékszem, hogy abban az időben egy ízben megfordultam a hadosztálytörzsnél, s ott valami lázas munkát láttam. […] Mivel a fogságbaeséstől rettegtünk, közösen ki akartunk szökni a szovjet csapatok gyűrűjéből. Éjszakánként kerestük a hézagot, azonban az nem volt sehol. Így amikor a német csapatok kitörtek, a keletkezett hézagban mi is kimentünk.” Leszámítva a kitöréssel kapcsolatos eufemisztikus leírást, Kaszás állításait az egység többi visszaemlékezője is igazolta.  Kaszás egy társával együtt 1945 február 15-én Pilisszentivánnál fogságba esett. A kitörés során ő volt feltehetően a legmesszebb eljutott, ámde át nem jutott magyar katonatiszt.

Az 1994-es vele készült interjúban is arról számolt be, hogy 1945 elejétől a zászlóalj mint szervezeti egység gyakorlatilag megszűnt, a többség civil ruhát próbált szerezni, de ő ezt méltatlannak tartotta. Harcokban viszont ettől kezdve már senki sem vett részt, sőt megszűnt a kapcsolatuk a hadosztályparancsnoksággal is. Az ostrom utolsó heteit kb. 10 beosztottjával a batthyányi utcai iskolában töltötte, ahol két nő is csatlakozott hozzájuk. Február 11-én késő este hullákon átbotorkálva jutott ki a Széll Kálmán téren a bekerítésből. Végig barátjával Karsay Tivadar zászlóssal együtt volt, akivel szerezte egy-egy őrbundát és abban tudtak aludni is. 12-én este Nagykovácsi felett aludtak, de itt szétugrasztották őket. Ezután iránytű hiányában eltévedtek, utolsó éjszakájukat Pilisszentiván mellett egy erdészházban töltötték 15 német katonával együtt. A megjelenő szovjeteknek minden ellenállás nélkül adták meg magukat. Eleinte alig őrizték őket, sőt egyszer amikor vízért küldték el, a szovjet katona nem akarta beengedni szállására, de ő ragaszkodott hozzá, mert „mi lesz ha igazoltatnak és nincsen elbocsájtó papírom.” Vaskeresztjét a hadifogságban is megőrizte és csak otthon dobta el, miután valaki ezért feljelentette.

1947-ben tért vissza a hadifogságból, egy évig segédmunkásként dolgozott, azonban ezt követően a kérelmére HM visszahívta szolgálatba. Ebben bizonyára segítségére volt, hogy még 1947-ben belépett az MKP-ba, a párttagsági felülvizsgálatok során 1949-ben tagjelöltté minősítették vissza, de aztán teljes jogú párttag lett és párttagságát 1957 után is fenntartotta, emellett az 1950-es évek első feléig sok pártmunkát is elvállalt. Legtöbb beosztása valamilyen katonai iskolához kötődött. 1955-ben Szolgálati Érdeméremmel tüntették ki. Utolsó beosztása a Műegyetem Hadmérnöki Kara volt, amelynek ő volt a parancsnoka. A forradalom alatt a forradalmi bizottság eltávolítását tervezte. 1957-ben saját kérésére alezredesi rendfokozatban tartalékállományba helyezték. Ezt követően a Műegyetem Építőmérnöki Karán a dékáni hivatal vezetője lett, közben megszerezte a Közgazdaságtudományi Egyetemen a külkereskedő diplomát és 1960 után üzletkötőként, illetve a Magyar Kereskedelmi Kamara főelőadójaként dolgozott.

Nem sokon múlott, hogy 1958-ban megfosszák rendfokozatától. A HM személyi osztálya ugyanis kiderítette, hogy 1944-es kitüntetéseit nem minden életrajzába írta bele, emellett „befurakodott” osztályidegen ellenséges elemnek minősítették és javasolták, hogy a BM vizsgálja meg mélyebben személyes viszonyait. Ennek a javaslatnak a másodfokon eljáró bizottság nem adott helyt, feltehetően részben azért, mert az elsőfokú javaslattevő több adatot is összekevert Kaszással kapcsolatban, így például azzal is vádolta őt, hogy az 1956-os nemzetőrség parancsnokának, Király Béla vezérőrnagynak személyes barátja is volt.

‍