A kitörés igazolására sokszor elhangzik, hogy a harcnak volt értelme, mert a katonák ezzel az akcióval egyúttal Európát is megvédték a Vörös Hadseregtől. Az állítás azonban téves. Amikor a kitörést végrehajtották, akkor Nyugat-Európa már a nyugati szövetségesek birtokában volt. A semleges államok ere a védelemre nem szorultak rá. A német hadsereg és a nyilas bábkormány kizárólag a náci Németország érdekterét védhette. Ugyan a kitörés nem, de Budapest ostroma tagadhatatlanul hozzájárult a háború elhúzódásához és ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg nem jutott annyira messze nyugatra. Azt nem tudhatjuk, hogy mi lett volna a következménye annak, ha a szovjet érdekszféra 100 vagy 500 kilométerrel nyugatabbra húzódik. Amellett is szólnak érvek, hogy ez a szovjet rendszernek emésztési zavarokat okozott volna, míg az is igaz, hogy a szovjet megszállás rosszabb lett volna, mint az angol-amerikai-francia. Mindez azonban magyar szempontból teljesen irreleváns. Magyarországnak semmilyen rövid vagy hosszú távú haszna nem származott abból, hogy a főváros ostroma elhúzódott.
A kitörést valójában Hitler kifejezett parancsa ellenére hajtották végre. Hitler több alkalommal is megtiltotta Budapest parancsnokának a kitörést. Ebben az a felismerés vezette, hogy egy kitörés siker esetén is legfeljebb a katonák egy részének életét menti meg, azonban a nehézfegyverzet teljes elvesztésével jár. Számára minden egyes nap, amit Budapest védői a magyar fővárosban töltöttek, értékesebb volt, mint az érintettek élete.
Karl-Pfeffer Wildenbruch, a budapesti erők német főparancsnoka erre az állításra hivatkozott. Azt, hogy ő maga mit gondolt valójában, leginkább az mutatja, hogy az első adandó alkalommal megadta magát, beszüntette a harcot. A II. világháborúban összesen 3.155.000 német katona esett bizonyítottan szovjet fogságba úgy, hogy fogságba esése után regisztrálták is. Közülük 1.959.000 személy tért vissza Németországba. A regisztráció előtt meghalt vagy meggyilkolt katonák száma félmilliós nagyságrendű lehet. Míg az 1941-ben fogságba esett katonák közül kevesebb mint 10% élte túl a hadifogságot, az 1945-ben fogságba esett katonáknál ez az arány 80% feletti. Általánosságban elmondható, hogy a túlélési esélyeket rendkívül csökkentette, ha az érintettek harci helyzetben és kimerült állapotban estek fogságba. Budapest német védői közül leginkább azok élték túl a kitörést, akik rögtön az elején visszamaradtak vagy el sem indultak. Maga Karl Pfeffer-Wildenbruch vezérezredes is hazajött a hadifogságból és 1971-ben hunyt el, miután saját házában elesett a lépcsőn és koponyatörést szenvedett.
Azok a katonák, akik részt vettek ebben a hadműveletben, figyelemre méltó fizikai és pszichikai teljesítményt nyújtottak. A szubjektív, egyéni hősiesség rendszerfüggetlen. A „hős” jelző azonban nem értéksemleges, hanem mindig összekapcsolódik valamilyen feltételezett céllal, illetve értelemmel. és elválaszthatatlan a példamutatástól. Egyfajta megközelítés szerint a háborúban minden oldalon hasonlóképp vannak hősök és rájuk emlékezni kötelességünk. Egy ilyen megemlékezésnek azonban arról is mondania kell valamit, hogy a pozitívnak láttatott cselekmény mire volt jó? További kérdés az, hogy maguk az érintettek miért vállalkoztak arra, amit az utókor hősiességnek nevez?
Egy háborúban a résztvevők legfontosabb célja általában az, hogy a konfliktust túléljék. Ezzel szemben a résztvevőket háborúba küldő állam célja nem az egyén túlélése, hanem valamilyen politika megvalósítása. Nem lehet úgy emlékezni Budapest ostromára, ha nem foglalkozunk azzal a politikával, amit Budapesten Szálasi Ferenc, Hitler Adolf illetve Josef Sztálin kívánt megvalósítani.
A kései utókort semmi sem köti abban, hogy egy évtizedekkel ezelőtti eseményre hogyan emlékszik. Amennyiben viszont szempont az, hogy a megemlékezés képviselje azoknak az érdekeit és gondolatait, akikre megemlékezni kíván, akkor fontos emlékeztetni arra, hogy a katonák messze túlnyomó többsége nem akart részt venni ebben a háborúban. Sem ők nem akartak lemondani családjaikról, sem családjaik nem akartak lemondani róluk. Ők tehát nem kértek volna abból a hősiességből, aminek következtében gyerekeik árvává és feleségeik özveggyé váltak. Miközben harcoltak, többségüket nem magasztos eszmék, hanem a túlélés ösztöne határozta meg. Ez is bőven elég ok arra, hogy teljesítményükre ne boruljon a feledés homálya.